Sokat gondolkodom azon, mi lenne, ha a ma ismert világ, a civilizáció építőkövei, a kommunikáció, a gazdaság, a közlekedés mind megszűnnének létezni, és mind újra rákényszerülnénk egy ősi életmódra, ami azért mégsem annyira ősi... nagyanyáink még simán otthonosan érezték volna magukat benne.
Szóval képzeld el, hogy ott teremsz, a semmi közepén, nincs aszfalt, de még csak köves út sem, csak sártenger, kitaposott ösvények, melyek a domboldalakon álló házakhoz vezetnek. A kutyák szabadon kószálnak, és nem szedik szét a lábad, mert megszokták, hogy mindenfelé emberek kóborolnak, akiket jó eséllyel soha nem láthattak az előtt.
Képzeld el, hogy a házak lakói mind-mind nagyon barátságosak, vendégszeretők, sőt mi több, értelmes, intelligens emberek, és bár meghallgatják amit mondasz, sőt, remekül elbeszélgetnek veled a világ, közelebbről nézve társadalmunk fő problémáiról, ők szívesen kimaradnának ebből, és ha nem muszáj, nem kacsingatnának a város felé, ahonnan jöttél.
Képzeld el, vagy ha nem szeretnéd, nem kell. Csak látogass el arra a helyre, ahol a mai nap folyamán én jártam, és bár a számos kellemetlenség ellenére, nevezetesen, hogy nem volt gumicsizmám, ami igencsak indokolt lett volna, és volt egy összezörrenésem a helyi polgármesterrel (Nyilván szívügyének érzi a közösség békéjét, ami miatt valóban nincs okom rá haragudni), remek órákat tölthettem el.
Mesém innentől egyetlen családról fog szólni, de bízom benne, hogy ez nem szegi kedveteket, lesz érdekesség épp elég.
Néhány perccel kilenc után érkeztem az egyik tanyaként, magányosan, a dombtetőn álldogáló házhoz, amit istálló, gyümölcsfák tucatjai, kaszáló, és bizonyára számos értékes terményt szolgáltató földterület vett körül, amelyekhez, bár egy aprócska faluból származom, vajmi keveset konyítok... A házigazda egy kalapos, alig harminc körüli férfival beszélgetett, akit nem igazán volt időm megfigyelni, a kalapos mellett álldogáló úr ugyanis eleven, barátságos, és igen értelmesen csillogó szemekkel bámult a laikus kódorgóra, a területen igényfelmérést végző szociális munkásra. Rövid bemutatkozás után illedelmesen beljebb tessékelt, majd feleségével együtt meghallgatta versszerűvé formált, szolgáltatásainkat ismertető szövegemet. Rövid pislogások közepette elmesélték: rossz helyre jöttem, ez a hely ugyanis a civilizációt feladó, abba belefáradó, gyermekeiknek szegényes, mégis tisztes életet biztosító családok lakhelye, ahol még a védőnő sem jár túl gyakran, és nem csupán azért, mert szinte képtelenség bejutni az esőzés idején sártengerré váló bekötőúton. Az itteniek pénzhez fűződő viszonya is leredukálódott, gyakorlatilag nullára, hisz minden elképzelhető terméket, kezdve a mindennapi kenyéren, a lekváron és mézen át a bútorokig, kosarakig és agyagedényekig, megtermelnek maguknak. Egyesek az itt készített ruhaneműket viselik, és elárulhatom, sokkal kevésbé tűntek nevetségesnek, mint én a fekete sportcipőben és farmerben...
Vendéglátóim egyébként igen kedvesek, de végtelenül különösek voltak. A férj 40 év körüli, őszes, bozontos, hosszú hajat és szakállt viselt, mintha csak most bukkant volna elő a Számkivetett című filmből, csak épp Wilson hiányzott mellőle. Korábban a földhivatalnál dolgozott, földméréssel foglalkozott, mérnök diplomával rendelkezik. Felesége mosolygós, szintén választékos szavakat használó, intelligens nő volt, rengeteget tudtak az ellátórendszer szakemberi és jogi feltételeiről, ám nem a családsegítő és gyermekjóléti szolgálattal való sok éves együttműködésből kifolyólag. Az itt élők ugyanis nem folyamodnak segélyért, a családi pótlék és a GYES is akkor kerül felhasználásra, amikor a gyermekek kinövik a helyi általános iskolát, és bekerülnek a "nagyvárosba".
Apropó, nagyváros... A legidősebb gyermek az orvosira jár, míg a második, egy ifjú hölgy, második lett a tavalyi biológia OKTV-n, úgy, hogy nem töltött ki egy oldalt...
A gyermekeket a falugondnoki busz viszi kollégiumba, Kaposvárra, hisz ide még véletlenül sem téved be egyetlen busz sem, a mozgó ABC-kről már nem is beszélve, hisz aligha akadna vásárlója azon a földön, ahol minden az itt élők rendelkezésére áll.
A már-már idilli kép lefestése mellett persze panaszkodtak is a szülők, hisz a városba kerülő gyermeket afféle UFO-ként kezelik, azzal a szöveggel fogadják őket: "Miért nem változol meg, tanulj már meg élni!", amellett, hogy eljárnak társaságba, alkalmanként disco-ba is, de nem isszák magukat halálra, nem cigarettáznak, és a partnereiket sem váltogatják heti/havi rendszerességgel.
Ezeket hallva elgondolkodtam, mennyivel jobb a "kinti" társadalom, mint a benti? Mi az, amivel én többet kaptam, mint az odaát cseperedő gyermekek?
Időközben előkerült egy alig egy éves csöppség is, az anyja ölében ülve figyelte, hogyan beszélek. Jól képezte le a mozdulataimat, a grimaszaimat, a mosolyt mind hasonlóval viszonozta. Makk egészségesnek tűnt.
Beszélgettünk még néhány percig, mialatt ránéztem a konyhájukban álló órára (ami csak azért van ott, hogy a gyermekek időben elindulhassanak, ha a falubuszhoz tartanak, a városi kollégium felé), és megrökönyödve vettem észre, hogy alig húsz perc telt el belépésem óta. Rá is kérdeztem, jól jár-e, mire ők: "Igen, de nálunk nincs téli, és nyári időszámítás." Ezek szerint egy óra húsz percről volt szó. Rövidesen elköszöntünk, majd udvariasan kikísértek, útbaigazítva a következő ház felé vezető úton, ami igencsak távoli úti célnak tűnt a kanyargó, erdei úton, zuhogó esőben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése