A mosoly és könnyek utcája

Történetem egy isten Somogy megyei település külső utcájában játszódik. A falu nevét szándékosan nem említem.

A helyi plébános évek óta dolgozik keményen, hogy az itt élőknek jobb legyen, hogy nem elvárásokat, sokkal inkább lehetőséget teremtve számukra, elérje, hogy a társadalom részeinek tekintsék ismét magukat, annak mindenfajta funkciójával, előnyével és talán hátrányával együtt...

A leírások alapján már az utca elején meg kellett, hogy találjuk az épületet, ahol vendégül láttak minket. Egy magyarországi egyház által létrehozott, szépen rendbe rakott, mégsem barokkosan túlcizellált épület volt ez, Mária-szoborral a bejárattól nem messze. Rögtön megakadt a szemem a homokkőből kifaragott, szomorú arckifejezésen. Látszott, hogy finom munkáról van szó.

Az utcában lődörgő férfiak gyanakvással fogadtak minket. Hallottuk ugyan, hogy errefelé nem megszokott az idegen autó, de arról már nem szólt a fáma, hogy tudnak-e érkezésünkről, beszélt-e az atya jövetelünkről. A házban dolgozó helyi hölgynek úgy tűnt, igen, hisz tudta, kikről van szó. Rögtön körbe is vezetett minket a tágas játszószobán, a helyiek számára kialakított mosókonyhán, és a hozzá tartozó pelenkázó-zuhanyzó helyiségen.
A pelenkázó asztal előtt hosszasan megálltunk. A mögötte húzódó falon mesebeli herceg, és annak kedvese, mesebeli kastély, színes házikók, meredek domboldalak, és varázslatos fák húzódtak, az égbolton kelő nappal, szivárvánnyal. Két helyi kislány munkája volt, meg kell, hogy mondjam, rögtön azon kaptam magam, hogy fotózom a művet, majd elgondolkodtam, vajon az én területemhez tartozó két játszóházban megvalósíthatom-e majd ugyanezt? Igazán nagyszerű lenne.
El kell mesélnem, hogy a helyiek házainál, bár többnyire van víz, fürdőszoba sajnos nem igen, mosásra a kevés jövedelemből nincs lehetőség, ezért hetente minden család igénybe veszi a ház szolgáltatásait. A gyermekek pancsolnak, szinte minden nap, a szülők pedig berakják a szennyest, s közben az épp beteg óvodás gyermekre felügyelnek a játszószoba óriási mennyezete alatt.
Mikor a ház megkezdte működését, egyetlen autóbusz sem járt ki, a kicsik kilométereket gyalogoltak az iskoláig. Mára, hét évvel a működés megkezdése után már falubusz jár ki, és az utcából MINDEN! gyermek óvodába-iskolába jár, a hét minden napján. Korábban egy ovis sem volt, az iskolások pedig gyakran maradtak ki, ha rossz volt az idő. Javítsatok ki, ha tévedek, de úgy gondolom, ez haladás.

Az utcára kiérve jól megbámulták a szociális munkás bandát. Szakmánknak van egyfajta pejoratív értelme a hátrányos helyzetűek közt. - "Ha a szociális munkás jön, baj van, tán viszik a gyereket!" - Halljuk sokszor a szakmai műhelyek alkalmával, és látjuk gyakran ugyanezt a kliensek, avagy a gondozottak arcán.
Kalauzunk időközben megérkezett. A korábban minket vezető, helyi hölgy átadta a stafétát, és az egyház szolgálatában álló, egyébként e területen önkéntesen dolgozó hölgy elmesélte a hely történetét.
Szocpolos házak mindenütt, melyeket többnyire egynél több család lakja,. Jövedelmük a gyermekekből, és az utóbbi időben egyre inkább a gyűjtögetésből/kerti munkából áll, hisz ezt is meghonosították a helyiek közt. Néhány éve vesszőt termő növényeket telepítettek. Néhányan kosárt fonnak, amiket piacon értékesítenek. Egyik kollégám rögtön rendelt is egy szennyes-kosarat, minek hatására máris szimpatikusabbnak tűntünk.

Sétánkat egy dudáló kisbusz szakította félbe, mire az egész utca felbolydult. Mire odaértünk, már tucatnyi ember állta körül az autóból kék szennyes-zsákokat kipakoló sofőrt. A zsákokban rossz minőségű, leosztályozott, súlyosan hibás ruhanemű volt, melyet ruhaüzletek, turkálók dobnak ki, szeméttelepre szállításuk költségét így megspórolva. A gyermekházban dolgozó hölgy felügyelete mellett megfoltozzák, kijavítják a javíthatót, változtatnak rajta, ha épp úgy tetszik, így lehetőségük van úgy öltözködni, ahogy mindenki más.

Az egyik ház mellett elhaladva feltűnt, hogy mindenki kiült az udvarra, egy nagy körbe. Beszélgettek, farigcsáltak, vagy csak meredtek némán maguk elé. Vezetőnktől megtudtuk, hogy gyászolnak. A hét végén egy hét hónapos gyermek meghalt a családban. Valószínűleg SIDS volt a halál oka, ismertebb nevén bölcsőhalál.

A házhoz visszatérve megtudtuk, hogy a Mária-szobor az utcabeliek összefogásának az eredménye. Annyira hálásak voltak az értük dolgozó egyháznak, és legfőképpen az atyának, hogy összegyűjtöttek annyit, amennyiből megrendelhették az ajándékot. Megjegyzem, nem volt olcsó.

Túránk végeztével volt szerencsénk megismerkedni négy óvodás gyermekkel. Egyikük csúnyán köhögött még, de a másik három sem tűnt egészségesnek. Egyik kollégám hangjával vette le őket lábukról. Bármilyen témában képes volt dalra fakadni, előhozni egy-egy népdalt memóriájából. Jómagam rajtudásommal próbálkoztam. Mire elindultunk, már mosolygósan integettek a messziről jött bandának. Elindultunk haza felé, abban a reményben, hogy töredékét sikerül majd ugyanannak elérnünk, amire a kevésbé képzett, de annál inkább törődő, empatikus, szeretetre méltó ember képes volt.