Játékos higiénia

Egyik feladatunk a projekten belül, hogy prevenciós céllal előadásokat tartsunk a gyermekeknek/szülőknek. Arról már nem szól a fáma, hogy miként, milyen anyagból, hisz ahány korosztály, annyiféle igény, az eltérő társadalmi helyzetről már nem is beszélve. Az egyik településen például több forrás szerint magas a drogot használók aránya, ugyanitt pedig a higiénia terén is akadnak problémák. Szedtünk már szemetet ezen a településen, jó pár gyermek el is jött, így gondoltam, érdemes megvizsgálni e témára való hajlandóságukat is.

Mivel az előadást főleg kisgyermekeknek, kiskamaszoknak terveztem első körben, eltekintettem a kommersz, kivetítővel levetített diás módszerekről (kivetítő sincs a településen, és egyébként is, valószínűleg unnák az egészet), és játékos feladatok megoldásával igyekeztem pótolni hiányosságaikat.

A jelen lévők nagy részével már korábban is találkozhattam, főleg a hétvégi rendezvények során, mégis jobbnak láttam, ha ismerkedünk egy kicsit. Az ismerkedésnél ne arra gondoljatok, hogy ki-ki elmesél magáról valamit, hisz ennek a foglalkozásnak nem ez volt a célja, ezzel csak tovább növeltem volna szorongásukat. Egy egyszerű játékot játszottunk, aminek címe: Álljon fel, az aki... A kérés állításokkal folytatódott, és mivel mindenkit egyszerre vont be a dologba, sikeresen leküzdötték félelmeiket, a cikis témákban is megnyilvánultak.

Ekkor szótagkártyákat vettem elő, és a három csapatra osztott társaság a higiéniával kapcsolatos szólásokat, mondások összerakásával foglalatoskodott.
Folytatásképp egy feladatlapot osztottam ki, ami az egyes tisztálkodási eszközök és típusok párosításáról szólt, valamint meg kellett nevezni az iskolai tisztasági csomagban lévő felszerelést is. Mint kiderült, utóbbi már nem is létezik, kíváncsi vagyok, mikor kopott ki a közoktatásból, és vajon mindenütt ez a helyzet?

A következő játék hasonló témát dolgozott fel. Itt némán el kellett mutogatni a higiéniával kapcsolatos cselekvési mozzanatokat, amiket a korábban kifáradó személynek kommentálnia kellett hangosan. Ez után meséltem nekik a kézmosás helyes módjáról, kérdeztem őket ezzel kapcsolatos szokásaikról.

Be kell vallanom, a most következő feladatnál pazaroltam is, hisz szerettem volna szemléltetni, milyen hamar kell elfogynia egy tubus fogkrémnek. Egy egész tubus fogkrémet az asztalra helyezett újságpapírra teljes hosszában kinyomtam (146 cm hosszú csíkot kaptunk), majd annak hosszát fél centis egységekre bontottuk, osztással (ennyit érdemes egy-egy alkalommal a fogkefére nyomni, anélkül, hogy pazarolnánk). A kapott 292 alkalom egy személy esetén legfeljebb (napi 2 fogmosás esetén) 146 napig tart, 2 személynél 73-ig, 3-nál 36-37-ig, míg 4-nél 18-19-ig (a jelen lévő gyermekek nagy része 3-4 gyermekes családból származott).
Az eredményen meglepődtek, legtöbben azt mondták, náluk tovább tart egy tubus fogkrém. Ezek után beszéltünk a helyes fogmosási technikáról, módszerről, amiben egyikük igen ügyesnek mutatkozott.

A következő feladat az úgynevezett táplálkozási piramis összeállítása volt, ahol hipermarketek újságainak képeiből válogathattak, és a két csapat az asztalon lévő háromszög 4 szintjén el kellett helyezze az egyes élelmiszerfajtákat. Ebben már sokat kellett segítenem, néhányan úgy gondolták, a sertéshús kevés zsírt tartalmaz, mások a fánkokat besorolták a teljes kiőrlésű pékáru mellé. A zöldségek és gyümölcsök fontosságát megint csak alábecsülték.

Zárásképp ki-ki lerajzolta kedvenc gyümölcsét, és leírta kedvenc ételeit, amíg két segítőm kitöltötte a gyermekeknek szánt, délelőtt készített okleveleimet, "Csillogó fogak oklevél" címmel. A segítők, tán éltek az iróniával, vagy épp szerettek volna engem bosszantani, nyalókákat is kiosztottak közöttük, aminek kézhez vételekor újra megbeszéltük, milyen fontos, hogy utána fogat mossanak. Kíváncsi vagyok, hányan tartották be... :)

Negatívum...

Mikor elkezdtem a blogot, megfogadtam, hogy csak pozitív dolgokról írok majd. Bevallom őszintén, ez néha igen nehéznek bizonyul... No meg hogy is adhatnék reális képet arról, amit csinálok, ha nem írom le, olykor mennyire kevés is a magamban elmormolt "Jézusmária", és a néma összezuhanás, mialatt rájövök, milyen helyzetben is élnek egyes családok...

Némelyeket "mindössze" nehéz megragadni, miközben ingyenes szolgáltatást, egészségügyi szűrést, oktatást, pszichológusi, logopédusi, gyógypedagógusi ellátást kínálsz nekik. Persze az atyával folytatott beszélgetések alapján az ember igyekszik megértő lenni.
Több ilyen sikertelenség után belefutottam egy olyan ügybe, amelyre a legkevésbé sem számítottam volna. Egy generációkon át átívelő, tragikus, pedofíliával és bántalmazással átitatott családi viszonyba, ahol végül az édesanya a segítségemet kérte. Több éve már, hogy elhagyta azt az embert, akiről szó van, egy másik megyéből költöztek az egyik ellátásom alá tartozó településre, ahol új családot alapított. Az egyetlen probléma, hogy nem tudta kimenekíteni kisgyermekeit az apa kezei közül, legalábbis állítása szerint. Az óta a legidősebb lány intézetbe került, elvették az apától szexuális abúzus és bántalmazás miatt, de számomra érthetetlen okokból a három kisebbiket nála hagyták. Félreértés ne essék, a gyermekvédelemben nem hogy nem siker, egyenesen kudarc, ha a gyermek intézetbe kerül, hisz a hallottak alapján ez nyílegyenes út számos deviancia, úgy mint a bűnözés, a kábítószer-fogyasztás, a prostitúció, vagy az olyan "népbetegségek", mint az alkoholfogyasztás és a dohányzás felé. Jó-e vagy sem, az óta a legnagyobb lány visszakerült az anyához, de elképzelhető, hogy terhes, 12 évesen... Remélem nem így van, de ahogy beszéltem vele, nagyon súlyos személyiségzavarban szenvedhet... Ugrál az eufória és a melankólia között, miközben a vele történtekről mesél, néha rezzenéstelen arccal, kegyetlen részleteket kitálalva...

Nem tudom, mit érhetünk el a hátrahagyott gyermekek esetében, vagy hogy a legnagyobbnál  sikerül-e visszafordítani a személyiség zavarait. Csak abban bízhatok, hogy a projekt pszichológusai képesek lesznek rá, és kellő odafigyeléssel a véleményem szerint rossz anyai bánásmód hátrányait enyhíteni lehet.

Mikor a főiskolán a dilemmákról beszéltünk, gondoltam alkalomadtán beléjük futok majd, semmi egyéb. Ehhez képest a "merj-e szólni, nem veszíted-e el a bizalmát, beletartozik-e a hatáskörödbe, kötelességed-e meghallgatni" gyakori vendég a munkám végzése során.

Mesélek még egy történetet, hogy megértsétek, miért vagyok most úgy letörve, mint a bili füle. Ez történetesen a mai napon került tudomásomra, ellentétben a többi bejegyzéssel, melyek nagy része már részben megemésztett, félig-meddig megoldott eset.

Egy olyan családhoz látogattam el éppen, akiknél korábban adósságkezelést, igényfelmérést végeztem. Nagyon pozitív élmények értek ezeken a látogatásokon, hisz a családfő, egy jól megtermett, kopasz, életerős férfi, mégis úgy tűnik, hogy kenyérre lehet kenni. Szinte megállás nélkül sorolta nekem a szakmáit, a nehézgép-kezelőtől a kőművesen át az őstermelői igazolványig, hisz méhészkedik, bodzát termeszt egy néhány hektáros területen, és mellette dolgozik építkezéseken, sokszor igen nagy beruházásoknál is. Gondoltam is magamban, a gazdaságélénkítő kollégának lesz is dolga erre felé, hisz ő épp az ilyen vállalkozó szelleműeket segítené pályázatokkal, ötletekkel, tanácsokkal.

Ma sem a családfő, sem az édesanyja nem volt otthon, korábban velük beszéltem leginkább. A feleség nyitott ajtót, de amint meglátta ki vagyok, derűsen beljebb tessékelt. Az egészségügyi szűrésre össze is írtam a gyermekeket, sőt, minden felnőttet, és ígéretet tettem arra, hogy a mozgássérült nagymamát is megpróbáljuk eljuttatni, hisz neki valóban indokolt lenne. Beszélgetésünk a gyermekekre terelődött, a kislány felől kérdeztem, aki pszichológushoz járt korábban, egy szörnyű tragédiát követően.
Épp Szilveszter napján történt, hogy egyszerre két ABC-s autó, illetve egy ABC-s és a zöldséges-gyümölcsös kocsi állt meg a ház előtt. Az édesanya kiment a zöldségeshez, míg anyósa a másiknál állt meg. Eközben az idősebbik gyermek kiment az utcára, mire fiatalabb lánytestvére követte. Amint befejezték a vásárlást, az autó elindult, ám sajnos a legkisebb épp az útjában volt. Halálra gázolta, és a lehető legszörnyűbb módon. Idősebb testvére, aki ma is csak 6 éves végignézte az egészet, e naptól kezdve rémálmok és erős félelmek gyötrik. A sofőrt felmentették, ellenben a nagymamát másfél év felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték.

Szóval haza felé ablaknak támasztott fejjel ültem a buszon, reménykedve, hogy holnap gyermekkacaj kíséri majd az előadást, amit meg kell tartanom (igyekszem némi mókával, mozgással megfűszerezni), és nem hallok majd fájdalomról, halálról, pláne nem ott, ahol legkevésbé kéne erről hallanom, ártatlan kisgyermekek világában.

Messzi, messzi, ahol csak egy idő van...

Sokat gondolkodom azon, mi lenne, ha a ma ismert világ, a civilizáció építőkövei, a kommunikáció, a gazdaság, a közlekedés mind megszűnnének létezni, és mind újra rákényszerülnénk egy ősi életmódra, ami azért mégsem annyira ősi... nagyanyáink még simán otthonosan érezték volna magukat benne.

Szóval képzeld el, hogy ott teremsz, a semmi közepén, nincs aszfalt, de még csak köves út sem, csak sártenger, kitaposott ösvények, melyek a domboldalakon álló házakhoz vezetnek. A kutyák szabadon kószálnak, és nem szedik szét a lábad, mert megszokták, hogy mindenfelé emberek kóborolnak, akiket jó eséllyel soha nem láthattak az előtt.
Képzeld el, hogy a házak lakói mind-mind nagyon barátságosak, vendégszeretők, sőt mi több, értelmes, intelligens emberek, és bár meghallgatják amit mondasz, sőt, remekül elbeszélgetnek veled a világ, közelebbről nézve társadalmunk fő problémáiról, ők szívesen kimaradnának ebből, és ha nem muszáj, nem kacsingatnának a város felé, ahonnan jöttél.
Képzeld el, vagy ha nem szeretnéd, nem kell. Csak látogass el arra a helyre, ahol a mai nap folyamán én jártam, és bár a számos kellemetlenség ellenére, nevezetesen, hogy nem volt gumicsizmám, ami igencsak indokolt lett volna, és volt egy összezörrenésem a helyi polgármesterrel (Nyilván szívügyének érzi a közösség békéjét, ami miatt valóban nincs okom rá haragudni), remek órákat tölthettem el.
Mesém innentől egyetlen családról fog szólni, de bízom benne, hogy ez nem szegi kedveteket, lesz érdekesség épp elég.
Néhány perccel kilenc után érkeztem  az egyik tanyaként, magányosan, a dombtetőn álldogáló házhoz, amit istálló, gyümölcsfák tucatjai, kaszáló, és bizonyára számos értékes terményt szolgáltató földterület vett körül, amelyekhez, bár egy aprócska faluból származom, vajmi keveset konyítok... A házigazda egy kalapos, alig harminc körüli férfival beszélgetett, akit nem igazán volt időm megfigyelni, a kalapos mellett álldogáló úr ugyanis eleven, barátságos, és igen értelmesen csillogó szemekkel bámult a laikus kódorgóra, a területen igényfelmérést végző szociális munkásra. Rövid bemutatkozás után illedelmesen beljebb tessékelt, majd feleségével együtt meghallgatta versszerűvé formált, szolgáltatásainkat ismertető szövegemet. Rövid pislogások közepette elmesélték: rossz helyre jöttem, ez a hely ugyanis a civilizációt feladó, abba belefáradó, gyermekeiknek szegényes, mégis tisztes életet biztosító családok lakhelye, ahol még a védőnő sem jár túl gyakran, és nem csupán azért, mert szinte képtelenség bejutni az esőzés idején sártengerré váló bekötőúton. Az itteniek pénzhez fűződő viszonya is leredukálódott, gyakorlatilag nullára, hisz minden elképzelhető terméket, kezdve a mindennapi kenyéren, a lekváron és mézen át a bútorokig, kosarakig és agyagedényekig, megtermelnek maguknak. Egyesek az itt készített ruhaneműket viselik, és elárulhatom, sokkal kevésbé tűntek nevetségesnek, mint én a fekete sportcipőben és farmerben...
Vendéglátóim egyébként igen kedvesek, de végtelenül különösek voltak. A férj 40 év körüli, őszes, bozontos, hosszú hajat és szakállt viselt, mintha csak most bukkant volna elő a Számkivetett című filmből, csak épp Wilson hiányzott mellőle. Korábban a földhivatalnál dolgozott, földméréssel foglalkozott, mérnök diplomával rendelkezik. Felesége mosolygós, szintén választékos szavakat használó, intelligens nő volt, rengeteget tudtak az ellátórendszer szakemberi és jogi feltételeiről, ám nem a családsegítő és gyermekjóléti szolgálattal való sok éves együttműködésből kifolyólag. Az itt élők ugyanis nem folyamodnak segélyért, a családi pótlék és a GYES is akkor kerül felhasználásra, amikor a gyermekek kinövik a helyi általános iskolát, és bekerülnek a "nagyvárosba".

Apropó, nagyváros... A legidősebb gyermek az orvosira jár, míg a második, egy ifjú hölgy, második lett a tavalyi biológia OKTV-n, úgy, hogy nem töltött ki egy oldalt...
A gyermekeket a falugondnoki busz viszi kollégiumba, Kaposvárra, hisz ide még véletlenül sem téved be egyetlen busz sem, a mozgó ABC-kről már nem is beszélve, hisz aligha akadna vásárlója azon a földön, ahol minden az itt élők rendelkezésére áll.
A már-már idilli kép lefestése mellett persze panaszkodtak is a szülők, hisz a városba kerülő gyermeket afféle UFO-ként kezelik, azzal a szöveggel fogadják őket: "Miért nem változol meg, tanulj már meg élni!", amellett, hogy eljárnak társaságba, alkalmanként disco-ba is, de nem isszák magukat halálra, nem cigarettáznak, és a partnereiket sem váltogatják heti/havi rendszerességgel.
Ezeket hallva elgondolkodtam, mennyivel jobb a "kinti" társadalom, mint a benti? Mi az, amivel én többet kaptam, mint az odaát cseperedő gyermekek?

Időközben előkerült egy alig egy éves csöppség is, az anyja ölében ülve figyelte, hogyan beszélek. Jól képezte le a mozdulataimat, a grimaszaimat, a mosolyt mind hasonlóval viszonozta. Makk egészségesnek tűnt.

Beszélgettünk még néhány percig, mialatt ránéztem a konyhájukban álló órára (ami csak azért van ott, hogy a gyermekek időben elindulhassanak, ha a falubuszhoz tartanak, a városi kollégium felé), és megrökönyödve vettem észre, hogy alig húsz perc telt el belépésem óta. Rá is kérdeztem, jól jár-e, mire ők: "Igen, de nálunk nincs téli, és nyári időszámítás." Ezek szerint egy óra húsz percről volt szó. Rövidesen elköszöntünk, majd udvariasan kikísértek, útbaigazítva a következő ház felé vezető úton, ami igencsak távoli úti célnak tűnt a kanyargó, erdei úton, zuhogó esőben.

Málta szárnyai alatt...

Bevetésem első napja a területemen, rögtön a ráeszmélés pillanatait hozta magával. Az én térségemben lévő jegyzőnő ki kell mondjam, rasszista, és egyáltalán nem segítésre termett, ezért sok igényt figyelmen kívül hagy. A gyermekek nem étkeznek nyáron, átmeneti segély nincs, hiába született oxigénhiánnyal a gyermeked, és igazán, számára szinte semmi sem számít...

Nagyon nagy szerencsém van, azt hiszem, hogy épp ezt a térséget kaptam. Két okból is. Az egyik, hogy itt van a legtöbb tennivaló, és mint ilyen, a legnagyobb lehetőség is, míg a másik, hogy az alapszolgáltatási központ munkatársait, egy testvérpárt, évek óta ismerem, testvérem jóvoltából. Az első héten az ő segítségükkel jutottam el a legproblémásabb helyekre, így például Bandika édesanyjához. A kisfiú középsúlyos értelmi fogyatékos, bár gyanítom, hogy fogyatékosságát alulbecsülték. Kevés reakciót mutat a külvilág felé, és bár fejlődött, valószínűleg sosem élhet majd teljes életet. Rögtön partnerünkhöz fordultam ügyében, olyan igényekkel is, amit a mi szervezetünk kielégíteni nem tud.
Édesanyja jóhiszemű, szorgalmas, dolgozni és tenni akaró hölgy, egyedül neveli két gyermekét, hisz az apa nem sokkal Bandi születését követően elhagyta őt, ha jól emlékszem, el is vált tőle, házasok voltak. A nyolc éves fiút hetente kétszer kell gyógypedagógushoz cipelni, ami falugondnoki busz híján keserves feladat, az elavult, lépcsős autóbuszok, és a kevéssé segítőkész emberek világában. Szerencsémre tudok olyan szállítóeszközről, egy könnyen összecsukható kocsiról, ami elég erős, hogy elviselje az utat, és használatát követően szállítása sem okoz nagy gondot. A segélyszervezet munkatársával egy másik ügy kapcsán kerültem közelebbi ismeretségbe, így rávettem, hogy rajtuk keresztül juttathassam el a kívánt szállítóeszközt. Belementek, és június közepére meg is történik az akció, úgy, hogy abból féltékenykedés ne lehessen.
A családgondozó sajnos nem tud minden héten kilátogatni a családhoz, de nekem lesz alkalmam ezt megtenni, remélem további sikereket elérve.

A segélyszervezetnél említett eset nagy fejtörést okoz, és biztos vagyok benne, hogy fog is okozni, hisz a gyermekek állami nevelésből kerültek vissza a családhoz, jellemző rájuk az iskolakerülés és sajnos a két nagyobbikra a kábítószerek használata. Az intézetben rászoktak a szipuzásra. Itthon ennek beszerzése nagy gondot okoz, nem is jutnak hozzá, így öngyújtógázzal, légfrissítővel, sőt, amin végképp kiakadtam, palackos Pb-gázzal érik el ugyanezt az állapotot. Egyre gyakrabban teszek náluk látogatást, és egyenlőre úgy tűnik, nagyon megszeppennek, mikor megjelenek a háznál. A probléma az, hogy a szülők, akarom mondani az édesapa, és a nagymama (édesanyjuk elhagyta őket évekkel ez előtt) nem igazán tudnak hatni rájuk. Az édesapa egyenesen nem törődik velük, olykor mosolyog a problémák hallatán, amit nem tudok megérteni... A nagymamára kell hatnom, és egyenként elbeszélgetni a fiúkkal, no meg bevonni a program pszichológusát is, mégpedig ott helyben, hisz nem jönnének be a gondozóházba.
Jövő héten tetűirtószert, fésűt és szórófejes pumpát viszek ki a házhoz, ami szintén a segélyszervezet érdeme. A mi rendszerünk egyenlőre botladozva indult el, az igénylések nagyon sokat késnek, sokszor a semmiből dolgozunk. A legutóbbi rendezvényre például én vittem a szörpöt, és a rágcsálni valót, de igencsak megérte... két tucatnyi gyerek jött el összeszedni a község szemetét, a négy kilométerre lévő másik településrész határáig. Négy zsáknyi szemetet szedtünk össze, alig két óra alatt, aminek nagy része cigarettacsikk volt. Ezeket külön szedtük, hisz újrahasznosíthatók.
Remélem a kezdeti nehézségek hamarosan elmúlnak majd, és felnőhetünk azokhoz az emberekhez, akik viszik a környék ügyét, legyenek íróasztalok, vagy épp a nehéz sorsú gyermekek első lépései mögött.

Még valami... A hétvégén részt vettem egy egész napos konferencián, ahol többek között egy neves pszichológus, Dr. Vekerdy Tamás tartott varázslatos előadást a gyermeknevelésről, az agresszív, iskolakerülő gyermekekkel kapcsolatos munkáról. Nagyon jó dolgokat említett, utána nézek egy-két művének.

A mosoly és könnyek utcája

Történetem egy isten Somogy megyei település külső utcájában játszódik. A falu nevét szándékosan nem említem.

A helyi plébános évek óta dolgozik keményen, hogy az itt élőknek jobb legyen, hogy nem elvárásokat, sokkal inkább lehetőséget teremtve számukra, elérje, hogy a társadalom részeinek tekintsék ismét magukat, annak mindenfajta funkciójával, előnyével és talán hátrányával együtt...

A leírások alapján már az utca elején meg kellett, hogy találjuk az épületet, ahol vendégül láttak minket. Egy magyarországi egyház által létrehozott, szépen rendbe rakott, mégsem barokkosan túlcizellált épület volt ez, Mária-szoborral a bejárattól nem messze. Rögtön megakadt a szemem a homokkőből kifaragott, szomorú arckifejezésen. Látszott, hogy finom munkáról van szó.

Az utcában lődörgő férfiak gyanakvással fogadtak minket. Hallottuk ugyan, hogy errefelé nem megszokott az idegen autó, de arról már nem szólt a fáma, hogy tudnak-e érkezésünkről, beszélt-e az atya jövetelünkről. A házban dolgozó helyi hölgynek úgy tűnt, igen, hisz tudta, kikről van szó. Rögtön körbe is vezetett minket a tágas játszószobán, a helyiek számára kialakított mosókonyhán, és a hozzá tartozó pelenkázó-zuhanyzó helyiségen.
A pelenkázó asztal előtt hosszasan megálltunk. A mögötte húzódó falon mesebeli herceg, és annak kedvese, mesebeli kastély, színes házikók, meredek domboldalak, és varázslatos fák húzódtak, az égbolton kelő nappal, szivárvánnyal. Két helyi kislány munkája volt, meg kell, hogy mondjam, rögtön azon kaptam magam, hogy fotózom a művet, majd elgondolkodtam, vajon az én területemhez tartozó két játszóházban megvalósíthatom-e majd ugyanezt? Igazán nagyszerű lenne.
El kell mesélnem, hogy a helyiek házainál, bár többnyire van víz, fürdőszoba sajnos nem igen, mosásra a kevés jövedelemből nincs lehetőség, ezért hetente minden család igénybe veszi a ház szolgáltatásait. A gyermekek pancsolnak, szinte minden nap, a szülők pedig berakják a szennyest, s közben az épp beteg óvodás gyermekre felügyelnek a játszószoba óriási mennyezete alatt.
Mikor a ház megkezdte működését, egyetlen autóbusz sem járt ki, a kicsik kilométereket gyalogoltak az iskoláig. Mára, hét évvel a működés megkezdése után már falubusz jár ki, és az utcából MINDEN! gyermek óvodába-iskolába jár, a hét minden napján. Korábban egy ovis sem volt, az iskolások pedig gyakran maradtak ki, ha rossz volt az idő. Javítsatok ki, ha tévedek, de úgy gondolom, ez haladás.

Az utcára kiérve jól megbámulták a szociális munkás bandát. Szakmánknak van egyfajta pejoratív értelme a hátrányos helyzetűek közt. - "Ha a szociális munkás jön, baj van, tán viszik a gyereket!" - Halljuk sokszor a szakmai műhelyek alkalmával, és látjuk gyakran ugyanezt a kliensek, avagy a gondozottak arcán.
Kalauzunk időközben megérkezett. A korábban minket vezető, helyi hölgy átadta a stafétát, és az egyház szolgálatában álló, egyébként e területen önkéntesen dolgozó hölgy elmesélte a hely történetét.
Szocpolos házak mindenütt, melyeket többnyire egynél több család lakja,. Jövedelmük a gyermekekből, és az utóbbi időben egyre inkább a gyűjtögetésből/kerti munkából áll, hisz ezt is meghonosították a helyiek közt. Néhány éve vesszőt termő növényeket telepítettek. Néhányan kosárt fonnak, amiket piacon értékesítenek. Egyik kollégám rögtön rendelt is egy szennyes-kosarat, minek hatására máris szimpatikusabbnak tűntünk.

Sétánkat egy dudáló kisbusz szakította félbe, mire az egész utca felbolydult. Mire odaértünk, már tucatnyi ember állta körül az autóból kék szennyes-zsákokat kipakoló sofőrt. A zsákokban rossz minőségű, leosztályozott, súlyosan hibás ruhanemű volt, melyet ruhaüzletek, turkálók dobnak ki, szeméttelepre szállításuk költségét így megspórolva. A gyermekházban dolgozó hölgy felügyelete mellett megfoltozzák, kijavítják a javíthatót, változtatnak rajta, ha épp úgy tetszik, így lehetőségük van úgy öltözködni, ahogy mindenki más.

Az egyik ház mellett elhaladva feltűnt, hogy mindenki kiült az udvarra, egy nagy körbe. Beszélgettek, farigcsáltak, vagy csak meredtek némán maguk elé. Vezetőnktől megtudtuk, hogy gyászolnak. A hét végén egy hét hónapos gyermek meghalt a családban. Valószínűleg SIDS volt a halál oka, ismertebb nevén bölcsőhalál.

A házhoz visszatérve megtudtuk, hogy a Mária-szobor az utcabeliek összefogásának az eredménye. Annyira hálásak voltak az értük dolgozó egyháznak, és legfőképpen az atyának, hogy összegyűjtöttek annyit, amennyiből megrendelhették az ajándékot. Megjegyzem, nem volt olcsó.

Túránk végeztével volt szerencsénk megismerkedni négy óvodás gyermekkel. Egyikük csúnyán köhögött még, de a másik három sem tűnt egészségesnek. Egyik kollégám hangjával vette le őket lábukról. Bármilyen témában képes volt dalra fakadni, előhozni egy-egy népdalt memóriájából. Jómagam rajtudásommal próbálkoztam. Mire elindultunk, már mosolygósan integettek a messziről jött bandának. Elindultunk haza felé, abban a reményben, hogy töredékét sikerül majd ugyanannak elérnünk, amire a kevésbé képzett, de annál inkább törődő, empatikus, szeretetre méltó ember képes volt.