A kezdetek - Az első kamasz-tanya

Projektbe kerülésem után volt szerencsém megismerni néhány igazán nagyszerű kollégát, akikkel sikerült baráti kapcsolatot kialakítanom. Bár eddig majdnem mindenkivel sikerült megtalálnom a közös hangot, most valóban jól érzem magam a közös programokon (holott ezek az alkalmak megritkultak az első két héthez képest). Mégis, mikor újra összeáll a banda, már távolról is hallható, hangos röhögés jelzi, hol vagyunk. Akárcsak az első közösen rendezett programon, az első Kamasz-tanyán.

A ház, ahol egy civil szervezet jóvoltából settlement-típusú (a hátrányos helyzetű területek szívében felépült) szociális munkát folytat egyik kollégánk, egy igencsak periférián elhelyezkedő, kis utcácskában épült meg, távol az egyébként nem túl forgalmas város középpontjától, épp ott, ahol szükség van rá.
A kolléga volt oly kedves, és meghívott minket az első ilyen rendezvényre, miután ő több ilyet levezetett korábban, nagy sikerrel. Kissé aggódtunk, hogy mit szólnak majd a gyermekek, ha meglátnak öt felnőttet korábbi játszóhelyükön, ám ismerve magunkat, reméltem, hogy hamar belopjuk magunkat szívükbe.

Elmúlt négy óra, mikor az első fiú, talán a halk szavú Patrik belépett az ajtón, szigorúan kopogás, és hangos "Szabad!"-unk után. Rögtön lerohantuk egy-egy aláírással is, hisz bár a tevékenységünk rendkívül sokszínű, a dokumentáció szigorúan munkánk részét képezi. Nem sokkal később 15 fős gyermektábor gyűlt össze a ház játékokkal telezsúfolt, mesefigurákkal díszített falú játszószobájában. A kicsiny helyiség alig 25 négyzetméteres, mégis sikerült olyan kezdőprogramot kiválasztani, amivel előmelegíthettünk a későbbiekre. Bójákat osztottunk ki mindenkinek, egyik kollégánk pedig vállalta a zenefelelős szerepét. A feladat az volt, hogy a zene leállítását követően mindenki elfoglalja helyét egy-egy bójánál, csakhogy ezek száma eggyel kevesebb volt, mint a résztvevők száma. Kicsit az egész a székfoglalós játékra hasonlít, de itt kisebb az esélye annak, hogy valaki a földre huppan, és megüti a hátsóját.

Három kör után egy újabb benti játékkal hozakodtunk elő, amit újfent zene kísért. Egy labdát adtunk körbe, mely a muzsika megállításakor kiejtette azt, aki épp kezében tartotta. A gyermekek kezdték megtanulni neveinket, így elérkezettnek láttuk az időt, hogy az udvarra vonuljunk.

Két gyermeket választottunk ki, akiknek az volt a feladata, hogy felállítsák csapataikat. Megdöbbenésemre előszeretettel fordultak felénk, tán azért, mert úgy hitték, szükség lesz a jó erőnlétre, de ez esetben sajnos csalódniuk kellett... :) A csapatokat "vidám csapat"-nak, illetve "komoly csapat"-nak neveztük el, és feladatuk a másik megnevettetése volt, vagy épp az, hogy kiállják a próbát, és minél tovább komolyak maradjanak. Tán mondanom sem kell, hogy az első kör hamar véget ért, ám a harmadikat egyesek már hosszú percekig bírták. Meg kell, hogy mondjam, a gyerekek igen találékonynak mutatkoztak a nevettetés terén, újabb meglepetést okozva ezzel.

A következő játék egy-egy foglalkozás elmutogatása volt, de nem activity! Az egyes szakmákat egyetlen szó nélkül kellett eljátszanunk, beleértve minket, szociális munkásokat is. Újabb meglepetésről kell beszámolnom: egy sziporkázóan barna szemű kislány olyan ötletekkel állt elő, amit a másik csapat képtelen volt megfejteni. Akadt párja is, a másik csapatban lévő kiskamasz, aki a felnőtteket megszégyenítő fantáziával rukkolt elő a jobbnál jobb ötletekkel. Percekig tartott ez a játék is.

Az utolsó kinti játék alaposan megizzasztott mindenkit. Főleg minket, felnőtteket... Vadászt játszottunk, újfent bójákkal, a tágas udvaron. Két ember kivételével mindenki elfoglalta helyét egy-egy bója mögött, míg a kettő bója nélküli eljátszotta a vad és a vadász szerepét. Ez esetben a vad átadhatta a stafétát másoknak, a bóják mögött ácsorgók vállának megérintésével, mire a vadász az új vad után volt kénytelen eredni. Tán háromnegyed órát is eltöltöttünk így, vidáman, miközben azt vettük észre, hogy a korábbi 15 fős gyermektábor lassacskán 17-18 főre duzzadt. A zsivajt meghallván kisebbek is érkeztek, akik oly lelkesen csatlakoztak a játékba, mintha a világ legvidámabb dolga lenne. A legszebb az volt az egészben, hogy a kicsivel nagyobbak (13-14 évesek) mindent megtettek annak érdekében, hogy megóvják a kisebbek testi épségét, de ugyanakkor fenntartsák bennük a lelkesedést, izgalmassá téve a játékot számukra is.

Személyes élményem is fűződik a futáshoz, mindig is jó voltam benne, és a gyermekeknek ez nagyon is imponált. Nagyokat nevettek azt látván, hogy eliramodok a többi kollégától, és milyen hamar elkapom őket, ha arról van szó. Azt hiszem mondhatom: megszerettek.

Hangsúlyoznom kell: igencsak hátrányos helyzetű, de mosolygós, vidám gyermekekről van szó, magyar, cigány, de elképzelhető, hogy más etnikumból is. A lényeg az, hogy pompásan tudtak együtt dolgozni, úgy, hogy közben hasznos dolgokat tanultak meg, legyen szó empátiáról, szakmákról, vagy akár érzelmi intelligenciáról. Aki pedig nem hiszi, nyugodtan utána járhat. :)

3..2..1..

Jó ideje gondolkodom már azon, hogy belekezdek ebbe a mesébe. Túlságosan sok olyan dolog történik itt, ami említésre méltó, amik hallatán/átélésekor úgy éreztem: meg kell őriznem!
Szociális munkás vagyok, egy új programban, és remélem, azzal, hogy itt vagyok, jobb lesz egy kicsit azok sorsa, akikkel hétről hétre találkozom. Tán ők nem gondolják így, hisz szó sincs anyagi segítségről. Mást szeretnénk adni. Szerintem jobbat, nagyszerűbbet, amitől úgy érzik, figyelünk rájuk, van hová fordulni a bajban, hisz nem köt a hivatal rideg szabályzata, itt tényleg az lehetek, aki vagyok: segítőkész, empatikus, előítéletmentes, de jelzést adni képes EMBER, mint a szakmánk hajnalán Londonban működő diákok.

Nem is húzom tovább, vágjunk bele!